Születés

SZÜLETÉS

A fekete köd közepén meglátott valakit. Furcsa jelenség volt, az ember nem tudta tátott száj nélkül nézni. Sok évtizedes utazása során az első igazi dolog, ami megragadta képzelőerejét és csodálatát. Gondolkodóba ejtette, mert eme csoda a hideg űr kietlen magányában úszott. Szó szerint. Vagy repült… vagy egyszerűen csak lebegett. A galaxisokat átszelő utazás hosszú ideje alatt látott már ijesztő, rendkívül félelmetes, megnyugtatóan szép és lélegzetelállító csillagokat, állatokat, megtébolyult embereket. De olyan lényt még nem, aki az űrben lebegve élt.

Ahogy a nagy monstrumjával egyre közelebb került ehhez a kozmikus varázslathoz, annak alakja, mozgása és jelleme egyre tisztábbnak tűnt. Mikor már olyan közel volt hozzá, hogy a mélyen összeráncolt homlokot eredményező, röpke gondolat gyökeret ereszthessen évtizedeket megélt elméjében, megdöbbenésében kiáltani akart, de egy árva hang se jött ki a torkán.

A lény, a csoda, a jelenség ember volt. Egy lélekveszejtően szép nő. Lélegzett, mellkasa csak úgy duzzadt a levegőtől. Lebegett, úszott és repült. Göndör, vörösesbarna hajfürtjei vállán pihentek, gyönyörű kék szeme pedig tágra nyíltan nézett rá a Nap éltető napsugarait eltakaró hajóra. Meztelen volt tetőtől talpig. Csodálatos alakja valahogy bearanyozta azt a közeget, melyről neki, távolról érkezett utazónak és vendégnek a meggyőződése az volt, hogy ez maga a halál és a kárhozat.

Ember élt a semmiben. Méghozzá a leggyönyörűbb teremtés. És ezt a nőt, ezt a valóságos csodát itt találta meg, több milliárd mérföldre otthonától a sötét, elhagyatott űr kellős közepén.

Férfi ösztönei beindultak, úgy érezte, ez a számára halált jelentő közeg sem állhat az útjába – ő lemegy a lányhoz… Olyan mérhetetlen vonzalmat érzett iránta, olyan hirtelen, gyorsan bele tudott szerelmesedni, hogy képtelen volt ellenállni akárminek is. Mocskos, férfias gondolatai, melyek majdnem minden nap a tudatában lebegtek, megint előjöttek. Most százszor olyan erősek és legyőzhetetlenek voltak, mint az elmúlt tíz évben, mióta magányosan járta a galaxisokat keresztül-kasul.

A hátsó lifthez rohant, a szkafanderrel nem is bajlódott, csak loholva akarta elérni a tüneményt, hogy az nehogy eltűnjön a semmibe, láthatatlan nyomokat hagyva maga után. A rendszer figyelmeztette éles sípolással, fülsiketítő ordibálással, hogy az űrruhát haladéktalanul vegye fel, de ő mit sem törődve ezzel, már a liftben termett, ami egy pillanattal később kitette őt a semmibe.

A valóságos semmibe, a nemlétbe. Ahol még a semmi sem létezik, az élet is csak valami furcsa szellőként szálldogál helyenként, de a halál és a végső elpusztulás bekebelez mindent, a létet kiirtja és helyébe pedig örökké tartó elveszettséget, sötétséget teremt. Ennek a kapujában állt ő most, alatta több milliárd mérföldnyi mélység, fölötte a végtelen messzeség, előtte pedig pár méterrel a gyönyörű teremtés, aki még mindig meglepődve figyelte őt. És ahogy ezt a nőt nézte, lábai önkéntelenül elindultak az űrbe, a hideg, közelgő halálba.

A józan esze kapcsolt, mikor már a liftből kiszállva észlelte, hogy jéghideg űr körülveszi és mégsem fagy meg. Él, mint az a lány ott nem messze tőle. Él és virul. Lélegzik, pedig nincs mit. Lépdel a súlytalanságban, halad és egyre közelebb kerül hozzá, aki hatalmas kebleivel még mindig ott lebegett. Kék szemei reá meredtek, ő pedig elolvadva lépett hozzá.

Felszabadult volt, a félelmei eltűntek és mintha a régi, poros, kiöregedett testrészeit valami láthatatlan erő megújította volna. Mint amikor a feltámadt szél a nyitott ablakokon beáramlik a szobába és kisöpri az állott, több hónapos levegőt…

Közelhajolt a tündöklő szemű tüneményhez, aki mint kivirágzó fa a sok elkorhadt, halott és száradt ágak között állt az űr közepén, ijedten felnézve a felé tornyosuló férfira.

Megfogta a lány vállát és megcsókolta.

Rövid volt, de annál szebb. Ugyanakkor ez a szép pillanat hamar elmúlt, a távoli csillagok közt tűnt el, szinte valósággal látta elsuhanni. A lány megváltozott, amikor a meghitt csók után újra meglátta őt teljes valójában. Az arca, a teste, a keblei, az egész lény valahogy kevesebbnek tűnt.

Megváltozott. Nem tudta eldönteni, hogyan és miért. Csak az ő képzelete káprázik vagy tényleg valami eltűnt a lányból. Az a mérhetetlen tisztaság, ami egy perccel ezelőtt még áradt belőle. Riadtan nézte és próbálta felfogni, hogy mit is csinált.

Ez a teremtés meg csak állt, bambán és értetlenül. Meredt előre és látszott rajta, hogy fázik… Szorongott és félt. Remegett és zihált. Levegő után kapkodott. Amikor pedig észrevette, hogy csupasz, semmi sem takarja az ő bájait, ijedten fordult el és takarta el magát. Sikított és próbált menekülni. De a levegő egyre kevesebb volt, fogyott… fogyott… fogyott… Vacogott, didergett, korábban dús, vörös ajkai most összehúzódtak, kékké váltak. Kezeit tördelni kezdte, amikor pedig újra megfordult, ráncos, megviselt arcát látta, amin mérhetetlen szomorúság, fájdalom és elveszettség volt…

Miközben pedig próbálta továbbra is eltakarni kezeivel bájait, levegőért harcolva, egy pillanat alatt megdermedt. Most már nem repült, nem úszott. Csak megkövülten lebegett újra a semmiben, egyre távolodott, a türelmes, sötét halál pedig bekebelezte őt.

Miről szól ez a novella? Mit mesél el? Miért "Születés" a címe?

Ha van egy perced, küldd el nekem a csabai.kristof@gmail.com-ra véleményedet és a fenti kérdésekre írt válaszodat! Ezzel engem segítesz, előre is köszönöm! :)