A jövőbe nézek

Egy "véletlen folyamán" megírt novella, melyből visszaolvasva - magamat ismertem fel.

A JÖVŐBE NÉZEK

A jövőbe nézek. Nem látok mást, csak nyüzsgő, lelketlen hangyákat, magas házak ablakait megcsillanni a fáradt napnak haldokló fényében, utolsó perceit élő koldusokat, kik mannát várva, remegve tartják markukat az ég felé. Kongó harangot a pusztában, port és felhőt, kies rónák végtelenségéből visszatérő hangot. Sokszínű világot. Vörös, kiterített leplek közt szlalomozó, rövidre vágott hajú, nevető gyereket, a hideg hóban ébredő öreget. Erőltetetten mosolygó, világossárga szoknyában táncoló, élénkvörös rúzst öltő lányokat, kezükben apró dob, amit időnként meg-megütnek. A völgyből szóló kürtök verik fel a hajnal nyugalmát, a sötétség már költözik. Rosszindulatú pillantásokat, fáradt, görnyedt testeket látok, melyek több ezer éve lankadatlan törtetnek előre, most valahogy a nagy, erőszakosan hangzó dobok és értelmetlen mormogások, kántálások közepette, erejüket elveszítve összerogynak. A dombtető még messze van, ahogy felnéznek, látják a napot, ahogy az vakító fényével egy pillanatra elveszi szemük világát. Itt a reggel ideje. A tündöklő égi korona feltűnik, de lassan el is suhan, a másik oldalon pedig már el is takarják a hegycsúcsok… az éjszaka újabb leple takarja le a világot.

Újra nyüzsgő, rohanó városok, szenvtelen arccal bámuló emberek sokasága, metrók, villamosok, vonatok, repülők, gyalogosok özönvize, az éjszakába nyúló hangos zenélések, üres utcák, koldusok dermesztő didergése, csak a végtelen zaj… valahol, nem is olyan messze, egy dobot ütnek. Csak úgy magányosan, valahol a ködfátyolba burkolódzó erdő mélyén, magas fák tövében, monoton dobszóló olvad hozzá a meghitt csendhez. Lassított pillantások, az univerzum mélye idenyúlik, a csillagok lába földet ér, a dob pedig egyre harsányabb, mint aki egy világot akar szétszedni ezekkel a hangokkal, amik a csendből kitörve, már felverik a némaságba burkolódzó meghitt nyugalmat.

Egyszer csak elhallgat. Én pedig Jeruzsálem végtelenül áldott pillanatainak mélyében landolok, a siratófal köré gyűlt, kettétört lelkű emberek fájdalmainak legbensőbb bugyraiban úszok, érzem azt, amit ők. Elkeseredett könnyek, tehertől megroskadt vállak, kétségbeesett kiáltások… Szűk utcák rejtekiben, kapualjban ücsörgő fiúcska pillant ide, ekkor az utca másik oldaláról egy hangosan, fáradt férfihang siránkozva kezd énekelni. A fiú néz, rám pillant, csak egyszer… aztán lehunyja szemét.

Vulkánok, száz és száz méterről feltörő bensőség, a forró lélek, s abból megmaradó, elszálló füst, az ég felé könyörgött ima. Indulok a mélybe, személyesen látogatom a Földet, megkérdezem, mit tesz velünk? Hogyan tűr minket? S amikor hozzá érkezek, a lélekhez, a testhez, a központhoz, illedelmesen meghajolok. A vén test, hörgő hangokkal szólít fel, hogy egyenesedjek fel és ne kérdezzek már semmit. Hamarosan úgyis vége van… Csalódottság lesz úrrá rajtam, a megcsonkolt beteg az utolsókat lélegzi, s valóban, már késő.

Egy szempillantással később újra a síkságon, a kies pusztán, hol csak szél bánt, a folyamatosan sötétlő kék ég vigyázóm. Szabad vagyok, igazán most érzem először. Halk húrt pengetnek valahol a közelben, én hallom…

De nincs időm, a magasból nézem a kihalt várost. Dubai egykori tündöklése ma poros gyémántként díszeleg a sivatag közepén. Elhagyott autók, házak, megrepedezett utak, omladozó felhőkarcolók sokasága, a múló gazdagság bizonyítéka, egykoron szenzáció és luxusváros volt, ma csupán az élőknek szolgáló elrettentő példa, az elmúltak csúfos veresége, melyet a Föld osztott ki számukra, aki magját életben próbálja tartani, habár az, mint múló parázs, pislákol… hamarosan kihuny.

A sivatagba érkezve látom még a város körvonalait, szomorú szemmel nézem az ember bukását, örök vereségét. Soha nem lehetünk felül.

Felhőjáték. Madarak és lengedező ágak. Egyedüllét egy homokos tengerparton. Körülöttem hallom a múlt hangjait, itt embert áldoztak és ettek. A lelki nyugalom távolléte miatt csak mélyről szivárgó háborúság van bennem. Hallom a rituálét, a ritmusra ütött bőr hangját, az esti tűzben megcsillanó szemeket, kiknek gazdájuk a fiatal lány körül örömtáncot járva vigadoznak áldozatuknak. Az érzéki, női kántáló próbálja túlkiabálni az egyre hangosodó dobokat…

…homokkal ellepett házakat, kopár sziklákkal díszített jövőt látok. Siratóének érkezik a völgyből, csak meredten állok a lemenő nap előtt, látva, hogy ennek is vége. Érzem az éjszakát, a hideget, a borzongató félelem előszelét, a fenyegető rossz közeledtét. Lecsap, erre a békésen alvó, rég kihalt falura is. Mintha egy halotti ceremónián lennének, úgy búcsúznak az égitestek. A nap vöröslő fényével már el is tűnt, a hold fel se jött, csak a csupasz, csillagoktól mentes boltozat van felettem. Én, s a világ. Én, s a természet. Én, s a boltozat. Hátam mögül pedig érkezik, alattomos módon a hideg…

Újra forgatag, talán utoljára a Földet benépesítő ember feni kését, szaladnak, rohannak, mint a robotok, miközben hallom a kis pengetnivaló húrocskákat mindenhol. Hirdeti, hogy új élet van kilátásban. Új a világ, új az ember. Valahogy azonban mindenki szalad, mindenki rohan, így a hangszerből előtörő kellemesen nyugtató hang is keserűen elhal…

A gonosz, az óceánok mélyéről feltörő mormogás csak erre vár. Elváltozott, rémisztő arccal vág neki az éjszakának. Csörtet és pusztít, messziről hallani lépése zaját. Leteríti az ellenfelet, az élesen csilingelő csengők, kolompok, a hangos kürtök mind hirdetik – ez a vég ideje. Ember van kifeszítve egy pallóra, keze és lába megkötözve, teste megcsonkítva, csak ordít és eszeveszettül rángatózik, mint aki épp utolsó perceit várja… Furcsán nézem az arcot, nem én vagyok ott? …A dobok és hangszerek még hangosabbak. Kiáltások és nyögések, a tűz elemésztő ereje, a velejéig romlott gonoszság végső sikolya, mielőtt kárörvendően ki nem jelentené végső győzelmét. Vér szökellik ki valahonnan, mint friss forrás, folyik a tiszta patakba. Az égen tükröződik a vörös, a hold mintha megsebesült volna, nyílt sebéből apró húsdarabok potyognak ki, esőt küldve a világra. Magaslaton pedig ő. Sárgállik szeme, büdös szájszaga ellepi azt, amiből mi élünk, beteríti az egész univerzumot, tekintete mindenki képzeletében látogatást tesz, s amikor kéjelgő vigyorral, győzelembe mártott érzéssel és arccal dárdáját a felém, a sebesült, kifeszített, haláltusáját élő ember felé dobná, elkerekedik szeme, s rémülten ráeszmél, hogy neki nincs tovább… És hirtelen eltűnik a dobok távolban elvesző hangjaiban. Minden, ami eddig őt jelentette… eltűnt.

Apró kis harangocskák hirdetik a reggelt, a pára és az égen játszó hajnalpír örömet hoz. Talán sok ideje először ez az első reggel, amikor távol van az, aki az éjszakával érkezik. De a zöld fenyvesek, az erdő előtt elterülő tó, ez a tökéletes világ csak egy pillanatig látszik igazán valóságosnak. Rájövök, hogy ez is csak múló dal, mint a többi, s a következő pillanatban az alkonnyal beborított sivatagban találom magam, szakadt ruhákban kapaszkodok menedékbe, hogy a szálló por és a kiéhezett dögök ne találjanak rám. Elveszett vagyok. A jó és a rossz most távol van innen, csak magam vagyok. A jó győzött, már rég, a gonoszt el is felejtette e kerekség. Szomjúhozva, éhesen roskadok le a porba, a köves puszta mocskát összeszedve könnytelen sírással könyörgök az életért, önmagamért. Megtalálnom a saját énemet itt ebben a végtelennek tűnő rónaságban… Talán mégsem vagyok egymagam erős. Talán majd örökké itt vergődök a porban, életre várva. Az utolsó leheletnyi erő és akarat eltűnik, s akkor a fölöttem megnyíló égből meglátom az utat. Mihelyst megfogom a kezet, mi nyújtja nekem a megoldást, ott van előttem a Föld, teljes valójában, kerek bolygó. Felemelkedtem és már kívülről látom.

Látom a napfelkeltét, a nyugtát, a csöndesen csordogáló patakokat, Dubai pusztává lett utcáit, a hideg hóban fekvő öreget, az óceán mélyében megbújó gonoszt, a magas fűszálak közt bújócskázó kicsiny gyermeket, a felbukkanó Esthajnalcsillagot. Hatalmas vízesést, évszázadok történelmét rejtő barlangokat, törmelékké összetört koponyákat, szép melódiát a harmadik emeleti mosdóból, apró, tépett virágot az autópálya oldalában, az éjszakát hozó hideget, földbe döngölt, véres aranyat, szakadt ruhát a csatornafedélen. Homokkal belepett szobákat, olajban fuldokló halakat, színes ballonokat, füstölgő cigarettacsonkot, a nyugodt reggel jöttét menekülő félelmével hirdető sötétséget, üres perceket, halk dalt egy üres csarnokból, lövészárokban mozdulatlan testeket, mélyreható pillanatokat. A piszkos vonatablakon át idelátszó nyugvó napfényben csillogó szemedet, miközben egymásra pillantunk. Újra látom a pillantást. Az apró mosolyt. A kezdetet. Közelgő érzelmeket. A heves szeretetet. Élénk bűntudatot. A borússá gomolyodó kék felhőket. A csalódottság mély gödrét. A véget… A feltámadni látszó reményt.

Látom a szálldogáló havat, magasból érkező örök nyugalmat, a szomorúság és lehangoltság okozóját. Hallom a templomok csöndjébe belekiáltott misét, a kiégett Agnus Deit, hitetlen lelkek sötétjét, papok és pásztorok elkeseredettségét és romlottságát… Csöndből kiáltó mély hangot a vörösen nyugvó nap alatt alvó kínai városkából. Az éneklő nő kisírt szemeit, vérvörös, elkent rúzsát, keserves kiáltását felfelé, s amint az utolsó hang is elhagyja száját, csend lesz. Csend, majd megnyílik az ég…

Magas hegyről nézem a világot, az abból kiinduló új jövőt. Lábam előtt a völgy, a nap épp lenyugszik, tán utoljára ebben az életben. Hideg van, a szél fúj. Lassan meg is nyugszik a táj, ez a nap már nem éltet. Amint eltűnik, megnyugszom. Talán ez a minden itt elmúlt, távol jár már, s a völgyben, a hegyek csúcsán, a vizek forrásánál, a horizontot érintő tengerek végletein jön az új. Már szinte látom, ott van, újra ott van.

A jövőbe nézek. Látom magam, amint élek. Távol mindentől, távol a ruháját le nem vető, vén Földtől. A jövőbe nézek, s megnyugszom.

S látom magam, a múltban, a helyét kereső embert, a nyugtalan, borzalmakkal küzdő fiatalt, aki végre megállva a szirten nézett le akkor a világra, elfogadva az újat.