Nara - A város feketében

Ahogy belemarkolok a száraz porba és próbálok felülni, meglátom a sötét város sziluettjét. Csúnya. Csúnyább, mint valaha. Csúnyább, mint bármi más a világon. Egyszerűen ronda. Ocsmány fekete felhői sorakoznak az égen, vegyülve a gyárkémények undorító füstjével. Hát ez az a város, Nara.

Újra belenyilall a fájdalom a térdembe. Nem merek hozzányúlni a sebhez, még ránézni se akarok. Biztos legalább olyan ronda, mint a város. A vér hangos lüktetése őrjítő zajjal jut a fülembe. Fintorogva nyelem le ragadóssá vált nyálamat, de szomjúságom nem múlik el.

Hátamra fekszek. A csillagos eget fürkészném, ha ezernyi sötét felhő nem takarná el a boltozatot. Undorító, csúnya, mocskos és piszkos. Sorra jutnak eszembe az ocsmányságok, amiket gyorsan rá is aggatok a városra. Kifújom a levegőt és beszívom az újabb adagot. Még az is satnya, rothadt szagot áraszt.

Hogyan lehetne innen gyorsan kijutni? Ahogy lassan, fájdalmasan felemelem a fejem, szemben velem meglátom a távoli tornyot, amely messze magasabb minden más felhőkarcolónál. A Szem. Talán most is engem figyel, látja, ahogy szenvedek és örül annak, hogy majd meghalok kínomban. Talán a gondolataimat is hallja, és jókat nevet szitokszavaimon. Gyűlölet fog el.

Távolabb ott az állomás, egy újabb vonat fut be a peronra, újabb embertömeg száll ki, rohanó léptekkel vetik bele magukat a város forgatagába. Szegény lelkek, hiába rohannak. Visszaemlékszem arra a napra, amikor összetört szívvel és lélekkel futottam a vonatra, kezemben a meghívóval, mellyen az állt: „Szabadon jöhetsz Narába.” Szabadon. Korlátok nélkül. S miközben az éj leszállt a Nara felé tartó úton, nem is gondoltam volna, hogy soha többé nem lesz nappal. Ahogy telt az idő az úton, kifakult a táj, kifakultak az emberek és később az én lelkem is egyre fakóbb lett. És maradt a fekete és a fehér.

Milyen naiv voltam és ostoba. Vakon bíztam a kalauzban, aki barátságosan elmondta, milyen nagy az élet Narában. Vakon bíztam a sofőrben, aki elvitt engem a szállásomra. Azt mondta, egyedi munkát kaptam, és ennek örülnöm kell. S másnap, ahogy kezdtek a reggeli lámpák felviláglani, elindultam a koszos sikátorokon keresztül a bárba, ahol az első munkanapom megkezdődött.

Persze nem ment minden olyan könnyen. Elején még kegyetlenül irritáló volt a tény, hogy utcalányok mondják el nekem gondjukat, bánatukat. Belegondolva, hasznos és nemes munka, lehetne alkalmazni máshol is. De engem inkább csak megőrjített a tény, hogy Skorpió kísértetiesen hasonlít Szőkére. Az arca, a haja, a gesztusai, beszéde és még a mozgása is Szőkéé volt. Rendkívül idegesített, hogy egy olyan lánnyal lettem szorosabb kapcsolatban, aki megszólalásig emlékeztetett volt barátnőmre…

Ökölbe szorul a kezem, fogamat csikorgatom, amikor eszembe jut a lány. Szőke. Akivel boldog voltam, és akivel boldog lehetettem volna. Magam előtt látom a kedves arcát, vagy a naplementét, amit a vadászlesről néztünk. A kukoricamező, melyen keresztülfutottunk. Ezernyi pókhálóval és bogárral lettünk gazdagabbak. A tó, ahol énekelt nekem.

Fájó, szívszorító emlékek már. Keserűség fog el, mint inkább az egykori szerelem érzése. Eszembe jut az idei év június 14-e, amikor a tarló felégett. S a tarlóval együtt Szőke és az a gazember, aki elcsavarta a fejét.

Van, hogy az ember padlóra kerül. Nem is az a lényeg, hogy éppen hogyan jut odáig, inkább csak az, hogy úgy zuhan le, hogy azt hiszi, soha többet nem kászálódik fel onnan. Valami ilyesmi volt velem is. Pár éve, a nővérem halálával kezdődött, amikor egyszer csak nem kelt fel többet a tévé elől. Persze leghamarabb a tévé bánta, ami a következő percben a túlsó falra kenődött fel szilánkjaiban, anyámat eléggé megviselte a dolog. Persze sokáig titokban maradt, hogy mi is volt az igazi oka halálának, nekem csak annyit mondtak, hogy a lencsepörköltben volt valami. Azt csak később tudtam meg, hogy szíve állt le, nem bírta a sok heroint.

Onnantól kezdve üres lett a ház, üresek lettek a napok és az évek is. A szülők belefacsarodtak a kis falusi életbe, ahol még a baromfiudvar is pletykál. Főleg mifelénk. Mikor jött a fekete kocsis és ruhás úr a narai meghívóval kezében, talán a vénasszonyok előbb tudták már, hogy hova készülök, mint én magam.

Egyszóval ez a város, ez a sötét, fekete undormány csak pont volt az i-re. Eszembe jut a látogatásom a Szemnél, miután összeroskadva a Teher alatt rohantam a Toronyba, hogy kérdőre vonjam. Hogy magyarázza meg, mi volt ez az ámítás. Hogy mi ez az élet. Hallom a hangomat, amint dühösen kiáltok Szemnek, hogy el fogok tűnni a városból és soha vissza nem jövök. Újra magam előtt látom a széles vigyort, aztán miután elviharzok, még fülemben cseng a kemény hang: „Ne hagyjátok olyan könnyen elveszni.”

Kiábrándultan tekintek az előttem messze elterülő sugárútra, ahol pár órája még futottam. A mögöttem loholó kisebb hadsereg pedig üldözött. Csaholtak, mint a vérebek. Megsebeztek, megvertek, én kimerülten, körömszakadtig megfeszített erőmet összeszedve rohantam a dombig, hogy elérjem a Puszta határát. És lám, itt fekszek a porban. Sebesen, fáradtan és véresen. A Szem pedig nevet, mert elérte a célját.

Bosszú és düh fog el. A város és az élet ellen. Milyen élet az ilyen? Mit akarsz még, mit veszítsek el? – akarok kiáltani, de egy árva hang nem jön ki a torkomon. Csak meredten bámulom a várost, a sötétszürke falakat, száguldó autókat. A messzi távolban pedig csak tovább füstölögnek a gyárkémények, mögötte a magas hegyek körvonalai beleolvadnak a sötét éjszakába. A felhőkarcolók ablakai fakón ragyognak, az utcákon ezer és ezer ember özönlik. Eszembe jut az első hosszabb sétám Narában. Emlékszem a sokkra, amint meglátom azokat az embereket az utcán, akik nem szabadultak Narából. Talán örökké szenvednek és sosem halnak meg.

El kéne innen menni. Messze. Gondolataim egyre hangosabbak, próbálok felállni, de minduntalan éles fájdalom hasít bele lábszáramba. De nem is az fáj jobban. Vérző, sebes mellkasom lüktet, jobb kezemmel próbálom visszaszorítani szívem alól csordogáló vért…

Újra lefekszek, a sötét égboltot nézem és a város zaját hallgatom. Beleszagolok a levegőbe és a poshadt szmogon túl érzem a közelgő eső illatát… Bár oltaná szomjamat, s mosná ki mindazt, ami fáj.

Nem, Szem azt akarja, hogy szenvedjek. Érzem a pillantását, gyilkos akaratát bevégződni rajtam. Aki ellenszegül, megöljük. És én meghalok.

Behunyom a szemem, visszagondolok az Otthonra. Anyára, apára. Nővéremre. A falura, az utcánkra. A kukoricamezőkre, a füstös őszi naplementékre, a határra, ahonnan látszik már a szomszéd falu. Szőkére.

Belefáradtam, fut végig az agyamon. Mintha az utazásom végéhez érnék. Mintha lassan elkapna a halál, a mélyben leselkedő gonosz és bekebelezne. Valahogy így megy ez. Egyszer csak eltűnik az ember. Az előző pillanatban még voltam, most vagyok, de aztán kérdéses, hogy leszek-e.

Látom az emberek arcát, akiknek szükségük van a menekülésre. A megmentésre. A felszabadításra. Látom a fájdalmat, az arcokra írt szenvedést. Emberek, mint üstökösök rohannak meghalni. És mi van a halál és a születés között? Rövid évek egy sötét városban, ahol sosincs nappal, ahol a Teher nyomja a vállat. Ahol a szeretetnek nincsen fogalma.

Nara. Kinyitom a szememet, újra ránézek a városra. Nincs senkinek ereje ellene. Nem is volt, nem is lesz. Ez már csak így van. A földbe markolok, az érdes, kissé nedves talaj a sebeimet bepiszkolja. Fáj.

Gondolatban elutazok. Messze-messze időt és teret átívelve. Valahol az emberiség hajnalán járok. Milyen kevés volt a bűn. Talán nem is volt. Talán ez a város, itt alattam, nem épült még meg. Talán akkor az ember ember volt még. És a Szem sem volt. Talán.

Belefáradtam. Minden, ami voltam, elveheti a Szem. Tessék, vidd. Én feladtam…

Ott fekszek a porban, mocsokban véresen, sebesen. Én, a megtört szívű. Szomjazok. Alattam Nara, felettem a sötét ég. Még mindig érzem, ahogy a Szem árgus szemekkel figyeli lelki és testi szenvedéseimet.

S ahogy lecsukom a szemhéjamat, eltűnik számomra az ég, s számára én.

Ideje meghalni.

…és akkor hűs érintést érzek homlokomon. A hideg átfut egész testemen, megborzongok. Továbbra is sötét van, nem nyitom ki szememet. Libabőr játszik karomon, egészen felfrissülök. Friss víz csöpög sebeimbe. Az eső? Mégis kimossa mindazt, ami fáj?

Valaki megérinti homlokom, piszkos, véres, megtépázott hajamat végigsimítja. Érdes kéz, mégis kellemes. Hirtelen érzem, hogy ez a kéz átkarol és felemel. S ahogy emelkedek a földről, ahogy az ölelés elfed, úgy árad szét nyugalom és béke lelkemben.

Kinyitom a szemem. Elnyűtt, megfáradt arcot látok a félhomályban. De a tekintet olyan mély és gyönyörű, kedves és őszinte, mint a tiszta égbolt egy nyári éjjelen. Ki vagy te, akarom kérdezni, de ő előbb szól.

‒ Hazaviszlek – szól halkan, lágyan, minden egyes hang békesség lelkemnek.

Ahogy megfáradtan, megterhelve csüngök karjaiban, megnyugszom. Nara egyre kisebb és kisebb lesz, a Puszta egyre tágasabb, tisztább. Még mindig egy kérdés forog bennem körbe-körbe. Ki ő? Megállunk. Óvatosan, vigyázva minden porcikámra, letesz újra a földre és egy kulacsot tart elém.

‒ Igyál.

‒ Ki vagy te? – nyögöm ki rekedten.

‒ Ugyanolyan Vándor, mint te. Igyál – még mindig tartja a kulacsot. Elveszem és nagyot kortyolok a nedűből. Sosem volt még ilyen finom a víz.

‒ Ígérem, hogy soha többé nem szomjazol meg – szól és elmosolyodik. Újra átkarol és felvesz. Én becsukom a szemem, egy ideig a lépteket számolom. Érzem, ahogy a levegő tisztább lesz és érzem, ahogy az erő visszaköltözik belém. Érzem, ahogy már nem a szürke és fekete árnyak cikáznak szemhéjam alatt, hanem újra látom a színeket. Érzem, hogy a Nap süt rám. Érzem, hogy a Pusztában nincs senki. Csak én és Ő.

És érzem a karokat, amik értem dolgoznak. Értem erősek és szilárdak. Értem fáradoznak. Érzem a szív dobogását, amely értem él. Értem, a megsebzett szívűért.

Ideje elkezdeni élni.

Köszönöm a segítséget az észrevételekért, hibagyűjtésért Árvai Dániel, Hollósi Gergő és Henter Zsombor barátaimnak!